TÖRTÉNELMI ÁTTEKINTÉS:

Kína

Kína a dinasztiák nemzete. Az elmúlt 4000 év során 21 dinasztia uralta a kínai trónt. Az ország területe mindig az éppen aktuális erõviszonyoktól függött. Idõszámításunk elõtt 200 körül épült meg a fal földes változata, a nomád kalandozók betöréseit megakadályozandó. A mai formáját több mint 1000 évvel késõbb nyerte el, ám történelmi szerepét – a betolakodók megállítását – sosem tudta betölteni. Az viszont tény, hogy több százezer hadifogoly és paraszt vére tapad ehhez a monumentális építményhez, ami a világûrbõl is szabad szemmel látható.

Az elsõ híres kalandozó, aki hírt adott Kínáról, Marco Polo volt. Ám egyre többen kétségbe vonják, hogy valóban járt-e õ itt, ugyanis a leírásai ellentmondásosak. Az elsõ európai hajósok portugálok voltak, akik csakhamar komoly erõsséget építettek ki Makaóban és 1599-ben 400 éves bérleti szerzõdést kötöttek az éppen aktuális uralkodóház képviselõjével.

A többi hajósnemzet képviselõje azonban csak az 1760-as években mutatott komolyabb érdeklõdést a kontinensnyi ország iránt. A kereskedelem virágzott, ám a nyugati vásárlások messze felülmúlták a kínai vásárlásokat. Ezt az angolok az ópium forgalmazásával kívánták helyrebillenteni, ami hatalmas piacra talált a kínaiak között. Ez természetesen nem tetszett a drog ellen küzdõ uralkodóknak. Különbözõ fenyegetéseket követõen aztán a kínai hadsereg lefoglalta a brit készleteket Kantonban. Ez elegendõ indokul szolgált a brit oroszlánnak, hogy fegyveresen lépjen fel. Kezdetét vette az elsõ ópiumháború 1840-ben, ami 1842-ben teljes kínai vereséggel ért véget. Kína lemondott Hong Kong szigetérõl és még jóvátételt is fizetett! Az ópium továbbra is jó üzletnek bizonyult, ám a kínai uralkodónak továbbra is bökte a szemét és elérkezett a második ópiumháború ideje 1860-ban. Ez már véresebben alakult, mint elõdje. A közös angol-francia haderõ megszállta Pekinget és ismét vereséget mért Kínára. Az angolok elfoglalták a Hong Kong szigettõl északra fekvõ New Territories-t, ami jelentõsen megnövelte gyarmatuk területét. Az 1898-ban köttetett szerzõdés szerint a gyarmat 99 év múlva visszaszáll az anyaországra.

Az utolsó, szebb napokat is látott dinasztia – a Csing –, már nem tudott izoláltan élni és megvédeni magát a külsõ behatásoktól. A franciák elfoglalták Indokínát (a mai Vietnám, Laosz és Kambodzsa), a britek Burmát (a mai Myanmar), a japánok a Koreai-félszigetrõl zavarták ki a kínaiakat, már éppen az anyaország feldarabolásán gondolkodtak az európai hatalmak, amikor az USA megmentette Kínát. Ennyi vereség után elkerülhetetlennek tûnt a Csing-dinasztia bukása, ez egy évtizeddel késõbb be is következett. 1908-ban meghalt a császárnõ és a hatalmat a 2 éves herceg örökölte. Két komolyabb lázadás elég is volt ahhoz, hogy a Csing-dinasztiát megfosszák hatalmától és kikiáltsák a Kínai Köztársaságot 1911-ben.

Az aktív harcosok azonban nem tudtak mit kezdeni a demokrácia fogalmával, így csakhamar katonai diktatúra vette át a hatalmat, majd a kiskirályok kora következett. Két hatalmi központ kezdett kialakulni. A néhai kormány tagjai Dél-Kínában megalapították a Nemzeti Pártot, ismertebb nevén a Kuomintangot egy bizonyos Csang Kaj-sek vezetésével. Észak-Kínában viszont egy bizonyos Mao Ce-tung nevû segédkönyvtáros kommunista eszmék hirdetésével szerzett magának tömegbázist. A következõ évtizedeket e két hatalmi gócpont sorozatos összeütközése jellemezte. Hol az egyik, hol a másik nyert egy-egy csatát, ám a háborúnak nem lett vége. A japán megszállás névlegesen egy kalap alá hozta a két ellenfelet, hogy együtt harcoljanak a japán betolakodók ellen, ám Mao kommunistái rutinosan hagyták, hogy Csang Kaj-sek nemzeti hadereje harcoljon a japánok ellen, míg õk a háttérben asszisztáltak. A törékeny egyezségnek a japán kapitulációval vége is lett. 4 év véres polgárháború után Mao Ce-tung csapata nyert, Csang Kaj-sek maradék hadseregével és Kína egész aranykészletével Tajvan szigetére menekült. 1949. október 1-én Maóék kikiáltották a Kínai Népköztársaságot.

Az ország azonban gazdasági csõdben volt, különösen Csang Kaj-sek miatt, aki lenyúlta az aranykészleteket. Ám az elsõ ötéves terv és gazdasági reformok (földosztás, iparosítás) meghozták kezdeti eredményüket. A mezõgazdaság azonban hosszú távon stagnálni látszott. Ez nem tetszett Maónak és meghirdette a Nagy Ugrás gazdaságpolitikáját, ami a gazdaságtörténet legnagyobb baklövésévé nõtte ki magát. Eltörölték a pénzt és a magántulajdont. Az acéltermelés növelése érdekében minden falu végén egy kis kohót húztak fel, ám vasércrõl nem gondoskodtak. Nem volt mit tenni, mint a háztartási fémeszközöket beolvasztani (talán ezért esznek a kínaiak fapálcikával?), az amúgy is hiánycikknek számító tüzelõ pótlására pedig a bútorokat, ajtókat égették el a kohókban. És a végeredmény több ezer tonna használhatatlan vasbuga lett. Egy aszályos év aztán feltette az i-re a pontot: a mezõgazdasági termelés drasztikusan visszaesett és több mint 30 millió kínai halt éhen. A Nagy Ugrásból nagy bukás lett, ám Mao ezt is túlélte.

Jöttek a 1960-as évek, és Maónak nem tetszett, hogy Hruscsov felfedte Sztálin hibáit és elfogadta az USA létét. Szakított a kommunizmus két fõ hirdetõje. Az összes szovjet “szakértõt” hazarendelték, ennek következményeként abbamaradt a kínai atombomba fejlesztése is. Ám a kínaiak sokan voltak, szorgalmasak és a ledarált papírokból is összeállították a hiányzó láncszemeket, így mégis lett atombomba. Kína is atomhatalom lett a nyugati világ nem kis bánatára. A Nagy Ugrás okozta katasztrófa azonban nem bizonyult elegendõnek Mao elvtársnak. Újabb hajmeresztõ dolgon törte félig kopasz fejét. Ebbõl lett a híres Kulturális Forradalom, amiben a kínai értelmiség színe-java eltûnt a politikai süllyesztõben.

Történt, hogy a Nagy Ugrás okozta sokk után Mao kezdett elszigetelõdni saját pártján belül. Ezt észrevéve jobb keze – Lin Piao, a hadsereg fõparancsnoka – segítségével elkezdte saját személyi kultuszát építeni. Lin összegyûjtötte Mao híres aranyköpéseit, ebbõl lett a híres Kis Piros Könyv. (Ebbõl egyet én is beszereztem, csak úgy érdeklõdésképpen. Már a második oldalon egy furcsa fogalom ütött szöget a fejembe: “demokratikus diktatúra”. Szerintem egy rendszer vagy demokratikus, vagy diktatúra, de hogy ezek összeházasodjanak?)

A lényeg, Mao arca jelent meg még a legutolsó traktor visszapillantó tükrén is. Ezt követõen Mao a hadsereg és a nálunk is létezett munkásõrség segítségével hadat üzent az értelmiségnek, lényegében mindenkinek, aki nála, vagy feleségénél okosabb, vagy ügyesebb volt. Írók, mûvészek, tanárok, tudósok tûntek el a munkatáborok poklában csak azért, mert “kitûntek” az átlag munkások közül. Templomok, papok és barátok százai tûntek el a föld színérõl. Ebben a “harcban” Maóné is aktívan részt vett. Mindez 1967-ben történt. Az ezt követõ években Mao egy kicsit visszavett katasztrófa ötleteibõl. Csu En-lai, az akkori miniszterelnök keményen dolgozott azon, hogy a kínai gazdaság magához térjen.

Aztán 1976-ban mindkét nagyvezér eltávozott az örök vörös mezõkre. Mao kijelölt utóda azonnal fellépett az akaratos Maónéval szemben, aki a háttérbõl kívánta Maót játszani. Egy hónap múlva aztán addig fajult a helyzet, hogy a Négyek Bandája – Maóné és három cimborája – lakat alá került. Érdekes módon a vád ellenük a Kulturális Forradalom alatt elkövetett rémtettek kitervelése volt. A probléma azonban mélyebben gyökerezett: az ötödik tag hiányzott a vádlottak padjáról. Igen, Mao Ce-tung. Maóné életfogytiglant kapott és 1991-ben saját kezével vetett véget háziõrizetének és életének.

Egy öreg motoros következett az élen, aki néhányszor már kegyvesztett lett, ám mindig visszatért. Õt Teng Xiao-pingnek hívták. Joggal mondható el az öregúrról, hogy Kínát egy rakétasebességû növekedési pályára állította. Ám a politikai szereposztás mitsem változott. A párton belül minden reformnézetet valló embert elhallgattattak, nem volt helye semmiféle demokratizálódási folyamatnak. Ez Teng Xiao-ping két arca.

Az egyik háttérbe szorított reformer halála váltotta ki a Tienanmen téri mészárlás néven elhíresült lövöldözést. Hu Yao-bang, a reformer hivatalos temetésén – 1989 áprilisában – a Párt fejesei mondtak búcsúbeszédet, ám a téren lassan 150 ezer diák és értelmiségi gyûlt össze. Nem kellett sok hozzá, hogy a népgyûlés egy nyilvános demokrácia-tüntetéssé váljon. A tüntetés majd 50 napig tartott. A tömeg 1 millióssá nõtt és további 200 városban kezdtek mozgolódni az emberek. A nemzetközi média is megjelent. Aztán Teng meghozta a végzetes döntést és a fegyvereké lett a fõszerep. Tankok és automatafegyveres katonák rontottak a tömegre. Az áldozatok számáról csak találgatások vannak. Állítólag az áldozatokat azonosítás nélkül tömegsírokba tették, amelyeket nem jelölnek a térképek. A Kommunista Párt ezzel az akcióval a maradék népszerûségétõl is búcsút vett. Számos kínai vezetõben elevenen él a világtörténelemben számos alkalommal elõfordult emberi jogi perek élménye, azaz a félelem, hogy egyszer majd a Tienanmen téri mészárlás felelõseit fogják számon kérni. A hivatalos verzió szerint a kínai rendõrségnek nem volt birtokában semmiféle tömegoszlató eszköz, ezért kért hathatós segítséget a hadsereg vezetõitõl.